Ivádi blog

Fáj a szívem. Hasogat. Azt mondják, hogy ha erős, szúró fájdalommá válik akkor az már infarktus, de szerencsére erről még nincs szó, bár egyszer éreztem valami nagyon hasonlót. Meg is ijedtem, a mellkasomhoz kaptam, valamit megérintett a kezem és ahogy lenéztem azt láttam, hogy egy toll áll ki belőle, mégpedig az amellyel 1946-ban aláírtál a csehszlovák-magyar lakosságcserét. A tinta beszivárgott a vérembe és majd százezer apró rögöcskével fertőzte azt hosszú évtizedeken keresztül. Azóta a seb begyógyult, csak a heg maradt, a vérem kitisztult, pusztán a pszichés emlék kergetőzik a józan eszemmel agytekervényeim zegzugos sikátoraiban. Aztán jön egy újságcikk és belesikított a szívembe. Ahogy a hazai életben a szociális segélyezettek ügye egy törvénytelen, monoki rendelettel, úgy robbant fel Szlovákiában a nacionalizmus egy egyszerű futballmeccsen. Persze, tudom, hogy voltak ennek előzményei, azok is okoztak éppen elég migrénes fejfájást, de azokra elég volt egy jól megfogalmazott, külpolitikai stratégiánkhoz szervesen illeszkedő pirula és másnap már minden úgy volt mintha mi sem történt volna. Most viszont széttárt karokkal álltunk a határon és értetlenül néztünk a túloldalra, ahol még visszhangzott az imént adott pofon. Számon nem lehetett kérni senkit, mert már a kérdésnél is elakadtunk és hiába néztünk a kék égre, a 12 arany csillag is behunyta szemét, vagy csak Szlovákia felé kacsintott - innét ugyanúgy látszódik mindkettő. Aztán jött 29 magát igaz magyarnak valló ember és nyilas egyenruhára emlékeztető maskarában átment és belebújtatott bennünket abba a nacionalista kalodába amit mi magunk építettünk a szlovákoknak. Ekkor fájdult meg a szívem és mielőtt mély depresszióba süllyedtem volna, gondoltam megkeresem a kialakult helyzet pozitívumait és hamar rá is találtam. Kiszaladtam a kalodához, hogy az elsők között lássam országunk testét egyként reagálni a bezártságra, szemtanúja legyek a közös, nemzeti érdek melletti összekovácsolódásnak, de csalódnom kellett. A jobb kéz a fejet pofozta, míg a bal a jobb vesét öklözte, a fej pedig a pofonoktól és a szégyentől elvörösödve csukott szemmel tűrte a gyalázatot. Robert Fico és Jan Slota az első sorból élvezettel nézte az előadást, pattogatott kukoricát majszolva és még a paradicsomokat, záptojásokat is félrerakták amivel meg akartak dobálni bennünket: látták, hogy erre semmi szükség, meg tudjuk mi alázni magunkat önállóan is. Végül megunták, vagy megsajnáltak bennünket és ugyan a fejünkre húztak ráadásként egy bohócsapkát, de még az a Slota is engedékeny lett a magyar nyelvű tankönyvekkel akit a gravitáció is jobb szélre húz. Mi még utánuk köptünk, mire ők visszaköptek, végül ordítottunk egymással, válogatott trágársággal gyaláztuk a másikat, szidtuk egymás száz, vagy ezer éves őseit. Le kellett ülnöm, úgy fájt a mellkasom. Hasogatott a szívem. Ekkor odalépett hozzám egy kedves szlovák ember és azt mondta: Gyere innét. Itt nincs semmi ami miatt érdemes maradni. Mi lenne ha fociznánk egyet? Úgy elgémberedtek a tagjaim. Van itt a közelben egy sportcsarnok, állítsunk ki két csapatot és játszunk egy barátságos meccset. Mutassuk meg ott, ahol ez az egész elkezdődött, a futballpályán, hogy nincs közöttünk igazi viszály. Ami van azt a vezetőink gerjesztik saját, önös érdekeik által diktálva. Ők had veszekedjenek a kalodánál amíg meg nem unják, mi meg a játék után együnk egy nagy adag sztrapacskát, meg töltött káposztát, öblítsük le egy jó pohár borral és végül vezessük egymást haza a sötétben nehogy eltévedjünk. A szívünkre pedig vigyázzunk, szükség lesz rá amikor sokkal nemesebb értékek uralják majd a politikát.

Ivádnak és az ivádiaknak nagyon sok mindenük van. Két gyönyörű hegylánc a falu körül, tiszta levegő, palóc furfang és kitartás, van asszonykórusunk, focicsapatunk, 85 méternyi járdánk, egy csocsóasztalunk, két kóbor kutyánk és egy kemencénk. Azonban sok mindennel nem rendelkezünk. Nem kezdem el felsorolni, inkább kiemelem a legújabb felismerésemet.

Nincs feketelistánk! Ráadásul ez nem is kerül sokba, hát gyártsunk egyet!

Legyen az a munkamegosztás, hogy én most elkezdem a sort  és aztán a vélemények, hozzászólások alapján kibővítjük a listát.

Ivádon, a mai naptól nem kívánatos személy mindenki aki a Négy Mancs-hoz tartozik (aki nem tudja mi az a Négy Mancs, az kattintson a képre és olvassa el a megjelenő cikket és rögtön tudni fogja). Nem adunk el nekik a boltban semmit, nem szolgáljuk ki őket a kocsmában, nem adunk nekik szállást és nem köszönünk nekik az utcán! Ha előre tudjuk, hogy jönnek, akkor télen nem takarítjuk el előttük a havat, hogy jól elessenek! A faluba beérvén fennhangon el kell mondaniuk, hogy ők „négymancsosok” és meg kell állniuk a község határától számított 20 méteren belül. Ebben az övezetben tartózkodhatnak maximum 1 órát, majd távozniuk kell a lábukkal jó gyorsan. Nem kötünk velük semmilyen megállapodást, mert azt köztudottan nem tartják be. A sportegyesület vezetője minden alkalommal megmutatja nekik a focicsapat tavaly kapott Fair Play kupáját, mint számukra soha el nem érhető Szent Grált. Jogunk van a kupával incselkedni velük és szolid szitkokat is szórhatunk feléjük. Mint a magyar gazdaság külföldiek által pénzelt ellenségére az átkainkat angolul, németül és franciául is ontani fogjuk, hogy megértsék és azok a szívükig hatoljanak.

Felszólítjuk őket, hogy feketelistás partneri kapcsolatunk részeként tegyék fel Ivádot a saját feketelistájukra!

Kérjük a többi magyar települést, szervezeteket, társaságokat, baráti köröket, hogy hasonló módon tegyék fel a Négy Mancsot a feketelistájukra!

Elkezdtük szervezni az idei falunapot.  

A spájzban üresek a polcok, a zsebeink pedig kifordítva tárják szét kezeiket. Még a tavalyi pályázati pénzt is lenyelte valaki más. Idén pedig nem nyertünk semmit.

Nem lesznek nagyon híres fellépők, de a gyerekeknek most is lesznek programok. 

Nem lesz nagy színpad és reflektor, de lesz néhány bogrács, egy sátor és jó sok pléd leterítve mindenfelé. 

Nem lesz feszített tempó és idegesség, hanem napsütés, nyugalom és pihenés. 

Nem rohangálnak a szervezők majd fel-alá valamit mindig intézve, hanem majd ők is leülnek a rég nem látott barátokkal, rokonokkal beszélgetni egy kicsit.

Nem lesznek beszédek és nem adunk át semmit, de aki akar, hanyatt fekve felhőket oszlathat az égen.

Nem lesz más csak vendégszeretet, néhány finom falat és mi ivádiak. És reméljük Önök.

A rendszeres szociális segélyesek jelentős része önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe és szívesen vállalna munkát ha lenne. Még az is lehet, hogy szakmájuk van egyes területeken képzettnek mondhatók, de sem azon a területen, sem máshol nem találnak munkát. Ők többnyire még szégyellik is, a „szocsegélyes” jelzőt, mert így összemosódnak azokkal akik tudatosan arra rendezkedtek be, hogy segélyekből, szociális juttatásokból éljenek és eszük ágában sincs dolgozni, holott munkaképesek. Ezek az emberek üdvözölték a döntésünket.

Szívesen beszélgetek ennek a szociológiai hatásairól és hogy ez most erősíti-e azon „szocsegélyesek” kirekesztését akik nem kívánnak dolgozni, szembe kell-e néznünk egy felerősödő szegregációval, de mind az, hogy több lesz-e a szociológiai haszna a dolognak mint hátránya, mind pedig általánosságban az ügy hatása csak utólag mutatható ki.

Szociológiánál maradva kimutatható, hogy a munkanélküliként eltöltött idő hosszával egyenes arányban nő a munka világába való visszailleszkedés nehézsége. Nem csak az olyan dolgok okoznak problémát, hogy újra vissza kell állni egy másik időbeosztásra és reggel mindig ugyanakkor felkelni, sietni a buszhoz, stb., hanem a mindennapi felelősség, a munka elvégzésével járó öröm és siker, vagy egy csoporthoz való kötődés, elhivatottság hiánya és újbóli megléte is beilleszkedési zavarokat okoz. Mind a munkanélkülinek, mind társadalomnak érdeke, hogy minél rövidebb ideig tartson a munkán kívül töltött idő.

Mi munkát adunk minden „szocsegélyesnek”. Érdemi munkát, amelynek haszna van és nem az a cél vele, hogy elteljen a munkaidő. Minden településen van annyi munka ami ellátja ezeket az embereket, de akár újakat is lehet teremteni. A kezdeményezésnek akkor lesz értelme, ha idővel lecsökken a segélyesek száma, de ehhez a rendelet, vagy leendő törvényhez programokat kell csatolni. Nálunk itt Ivádon a közmunkások közül ketten gyönyörű, faragott kukákat, padokat, hirdetőtáblákat csinálnak. Amikor nem dolgoznak az önkormányzatnál olyankor ők is „szocsegélyesek”. Egyelőre a település szépül a kezük nyomán, de ha el szeretnének menni kitanulni az asztalosi szakmát, vagy fafaragó tanfolyamra járnának, akkor ehhez a feltételeket biztosítanunk kellene tudni (útiköltség, a tanfolyam ára…). Az átképzésükkel, újonnan megszerzett tudásukkal sokkal nagyobb eséllyel tudnak elhelyezkedni valahol és aztán lehetnek hivatalosan bejelentett, adófizető munkavállalói az országnak. Remélhetőleg a rendeletünknek a távlati haszna itt látszódik majd meg és nem abban, hogy jól megdolgoztatjuk a sok „ingyenélőt” (ahogy ezt sokan értelmezik).

Azok a munkaképes szocsegélyesek akik a segélyt csak kiegészítő pénznek tekintik a családi kasszában eljárnak feketén dolgozni. Nem az a kérdés, hogy szükségük van-e arra a pénzre is vagy sem, mert ezek nem gazdag emberek és nagyon megérzik ha bármelyik forrásuk elakad, de vajon szabad-e szemet hunynia egy önkormányzatnak efelett, hol kezdődik a gazdaság kifehérítésének felelőssége? Ezeknek az embereknek a többsége ha választania kell, akkor marad a munkahelyén, lemond a segélyről és megpróbálja elérni, hogy hivatalosan is bejelentse, alkalmazottként felvegye a munkaadója (eddig kifejezetten azt kérte, hogy feketén dolgozhasson, mert ha van munkahelye akkor nincs segély). Természetesen egy olyan kis faluban mint Ivád mindenki tudja, hogy ki az aki feketézik is és segélyt is kap és rendszeresen megkeresnek, hogy tegyek valamit ellene (a konfliktuson van a hangsúly és nem azon, hogy mi köze van a bejelentőnek az egészhez és hogy miért kell mindig a szomszéd tehenének is megdöglenie)

Tapasztalatból (is) mondom, hogy annak a pénznek, terméknek, szolgáltatásnak amely ingyen van nincs olyan értéke mint ha azért meg kell dolgozni. Hiába nincs összegszerű különbség a segély és a munkabér között, az értéke egészen más. A munka becsülete mélyponton van, újra értelmet és jelentőséget kell adnunk neki.

Végül vannak azok a socsegélyesek akik arra rendezkedtek be, hogy bármilyen munkavégzés nélkül, az állami juttatásokra, segélyekre támaszkodva minél több pénzt gyűjtsenek be minden hónapban. Ha kell akkor gyerekeket szülnek, ha kell akkor külön háztartásban élőknek jelentik be magukat a házastársuktól, de akár a lakcímüket is megváltoztatják, vagy elválnak ha kell. Pontosan tudják, hogy mi illeti meg őket és mit mikor kell kérvényezni annak érdekében, hogy több pénzt kapjanak. Ők általában nem is annyira szegények, autójuk van, színesfémet gyűjtenek (onnét ahol van), uzsoráznak, stb. Tőlük meg kell vonni a segélyt és kész (vagy jöjjenek dolgozni, de ezen ők csak mosolyognak).

A rendszeres szociális segély folyósítása feltételekhez kötött. A kérelmező nem rendelkezhet bejelentett munkahellyel, ki kell hogy merítse az álláskereséséi járulékát, valamint együttműködőnek kell lennie a munkaügyi központtal, nálunk a családsegítő szolgálattal is és az önkormányzattal (vannak még feltételek, de nem írom le mindet). Ha eddig közmunkásra volt szükségünk, akkor elmentem a munkaügyi központba, elmondtam, hogy milyen munkáról van szó, megnéztük a rendszeres szociális segélyesek és a tartósan munkanélküliek listáját és kiválasztottam néhány embert (attól függött a létszám, hogy mennyi pénze volt az önkormányzatnak, illetve mennyi kerete volt még a munkaügyi központnak). Akit így kiközvetített hozzánk a munkaügyi központ annak kötelessége volt a munkát elvállalnia (ha a jogszabályoknak megfelelőt ajánlottunk neki), különben elesett a szocsegélytől két évre. Van egy jogszabály amely kötelezne bennünket, hogy minden szocsegélyest alkalmaznom kell évente 30 napra, de ez megint csak a pénz miatt kivitelezhetetlen. A lényeg, hogy rendeletmódosítás nélkül is végre tudnám hajtani, hogy minden szocsegélyesnek dolgoznia kelljen, ha a pénzügyi feltételek meglennének. Sajnos azt a pénzt amit segélyre kifizetünk nem úgy kapjuk, hogy költsük amire akarjuk (vagy segélyre, vagy bérre), hanem célfelhasználásra utalják. Így ha felveszek valakit akkor a neki járó segély összege az államnál marad, de sajnos ezt az összeget nem adja oda a munkaügyi központnak növelve a keretét, így mégsem tudom felvenni és a kör bezárult.