Ivádi blog

Fáj a szívem. Hasogat. Azt mondják, hogy ha erős, szúró fájdalommá válik akkor az már infarktus, de szerencsére erről még nincs szó, bár egyszer éreztem valami nagyon hasonlót. Meg is ijedtem, a mellkasomhoz kaptam, valamit megérintett a kezem és ahogy lenéztem azt láttam, hogy egy toll áll ki belőle, mégpedig az amellyel 1946-ban aláírtál a csehszlovák-magyar lakosságcserét. A tinta beszivárgott a vérembe és majd százezer apró rögöcskével fertőzte azt hosszú évtizedeken keresztül. Azóta a seb begyógyult, csak a heg maradt, a vérem kitisztult, pusztán a pszichés emlék kergetőzik a józan eszemmel agytekervényeim zegzugos sikátoraiban. Aztán jön egy újságcikk és belesikított a szívembe. Ahogy a hazai életben a szociális segélyezettek ügye egy törvénytelen, monoki rendelettel, úgy robbant fel Szlovákiában a nacionalizmus egy egyszerű futballmeccsen. Persze, tudom, hogy voltak ennek előzményei, azok is okoztak éppen elég migrénes fejfájást, de azokra elég volt egy jól megfogalmazott, külpolitikai stratégiánkhoz szervesen illeszkedő pirula és másnap már minden úgy volt mintha mi sem történt volna. Most viszont széttárt karokkal álltunk a határon és értetlenül néztünk a túloldalra, ahol még visszhangzott az imént adott pofon. Számon nem lehetett kérni senkit, mert már a kérdésnél is elakadtunk és hiába néztünk a kék égre, a 12 arany csillag is behunyta szemét, vagy csak Szlovákia felé kacsintott - innét ugyanúgy látszódik mindkettő. Aztán jött 29 magát igaz magyarnak valló ember és nyilas egyenruhára emlékeztető maskarában átment és belebújtatott bennünket abba a nacionalista kalodába amit mi magunk építettünk a szlovákoknak. Ekkor fájdult meg a szívem és mielőtt mély depresszióba süllyedtem volna, gondoltam megkeresem a kialakult helyzet pozitívumait és hamar rá is találtam. Kiszaladtam a kalodához, hogy az elsők között lássam országunk testét egyként reagálni a bezártságra, szemtanúja legyek a közös, nemzeti érdek melletti összekovácsolódásnak, de csalódnom kellett. A jobb kéz a fejet pofozta, míg a bal a jobb vesét öklözte, a fej pedig a pofonoktól és a szégyentől elvörösödve csukott szemmel tűrte a gyalázatot. Robert Fico és Jan Slota az első sorból élvezettel nézte az előadást, pattogatott kukoricát majszolva és még a paradicsomokat, záptojásokat is félrerakták amivel meg akartak dobálni bennünket: látták, hogy erre semmi szükség, meg tudjuk mi alázni magunkat önállóan is. Végül megunták, vagy megsajnáltak bennünket és ugyan a fejünkre húztak ráadásként egy bohócsapkát, de még az a Slota is engedékeny lett a magyar nyelvű tankönyvekkel akit a gravitáció is jobb szélre húz. Mi még utánuk köptünk, mire ők visszaköptek, végül ordítottunk egymással, válogatott trágársággal gyaláztuk a másikat, szidtuk egymás száz, vagy ezer éves őseit. Le kellett ülnöm, úgy fájt a mellkasom. Hasogatott a szívem. Ekkor odalépett hozzám egy kedves szlovák ember és azt mondta: Gyere innét. Itt nincs semmi ami miatt érdemes maradni. Mi lenne ha fociznánk egyet? Úgy elgémberedtek a tagjaim. Van itt a közelben egy sportcsarnok, állítsunk ki két csapatot és játszunk egy barátságos meccset. Mutassuk meg ott, ahol ez az egész elkezdődött, a futballpályán, hogy nincs közöttünk igazi viszály. Ami van azt a vezetőink gerjesztik saját, önös érdekeik által diktálva. Ők had veszekedjenek a kalodánál amíg meg nem unják, mi meg a játék után együnk egy nagy adag sztrapacskát, meg töltött káposztát, öblítsük le egy jó pohár borral és végül vezessük egymást haza a sötétben nehogy eltévedjünk. A szívünkre pedig vigyázzunk, szükség lesz rá amikor sokkal nemesebb értékek uralják majd a politikát.