Én nagyon tudok titkot tartani!
Az önöknél "normál" esetben számított titoktartási pénznek is csak a felére tartanék igényt, és megígérem, hogy nem jár majd el a szám, ha üzleti titkokról faggat mondjuk a francia SNCF.
10% felárért azt sem kell elárulniuk, hogy mit kellene mindenki elől elhallgatnom.
Megegyeztünk?
Újabb gyöngyszemet szeretnék megosztani Önökkel. Csak bírják követni!
Ivád nagyon régóta ÖNHIKI-s, azaz önhibáján kívül nehéz gazdasági helyzetbe került település. Ez azt jelenti, hogy minden évben (nagyon pontos pénzügyi kimutatással alátámasztva) kapunk az államtól körülbelül 5-6-7-8 millió forint kiegészítő támogatást, hogy ki tudjuk fizetni a közüzemi számlákat, a béreket, segélyeket.
Talán emlékszenek rá, hogy tavaly koldulnom kellett annak érdekében, hogy meg tudjuk vásárolni a falugondno
ki kisbuszt. A XVI. kerületi önkormányzat a segítségünkre sietett és november környékén átutalt 10 millió forintot. A busz megvásárlása (a közbeszerzés kiírása, a pályázati elszámolás, stb miatt) csak idén márciusban történt meg. Ennek az volt a következménye, hogy a naptári év fordulóján ott volt a számlánkon ennyi pénz. Mivel ez felhalmozási összegnek tekintendő (legalábbis a pénzügyminisztérium szerint), ezért az idei önhikiből teljesen kiestünk, azaz a segítségnyújtás miatt idén majdnem a busz árának megfelelő összeggel kevesebbet kapunk. Tehát az állam nem csak, hogy nem segített a busz vásárlásánál, hanem még meg is büntet miatta.
Aztán végre volt egy cég, aki bejelentkezett Ivádra, és fizetett körülbelül négy millió forintnyi helyi iparűzési adót. Mivel ez év közben történt, ezért természetesen a költségvetésünk
ben ezzel az összeggel nem terveztünk, de szinte azonnal el is vitte ezt az összeget a sok tartozás. Év végén több lett a saját bevételem, ezért a befolyt összeg jelentős részét vissza kellett fizetnünk az államnak. Így a pénzmaradványunk sem maradt meg, ami halmozódott, belejátszik a felhalmozási pénzmaradvány, a helyi iparűzési adó többletbevétel.
Persze mi abban a hitben éltünk, hogy kapunk majd önhikit, ezért önhiki-előleget igényeltünk, hogy egyáltalán működni tudjunk (tettük ezt minden évben, és teszi ezt minden önhikis település). Most jött az elszámolás, ebben ezt visszavonják, illetve vissza kellene utalni, de mivel nincs egyetlen forintunk sem, ezért pontosan 0 ft állami támogatást kapunk ebben a hónapban. A következő hónapban még visszavonnak 450 ezer Ft körüli összeget, ebbe még nincs benne a befizetendő kamat, amit lehet, hogy egyszerűen inkasszálni fognak, ha nem utaljuk át.
Hogy állunk most?
A tartozásunk 13 millió körül van, ebből 9 millió a „körjegyzőség” felé, hitel 1.125 ezer, az államháztartás felé kb. 1.800 ezer Ft, a többi számla. A kifizetetlen számla pontos összege jelenleg: 1 546 426 forint.
A telefonjaink egyirányúsítva vannak. Ez szerintem mindent elmond.
Ivádon az elmúlt években egyetlen fejlesztés sem történt, karbantartás is csak ímmel-ámmal.
Január elsejétől társadalmi megbízatásban fogom ellátni a polgármesterséget, hogy ezzel is könnyítsem a település költségvetését.
Most értesültünk róla, hogy a Működésképtelen Önkormányzatok Egyéb Támogatása pályázaton 500 ezer forintot kaptunk. Gyalázat!!!
Töltött káposzta
Az ivádi töltött káposzta messze földön híres. Nem telt még el úgy falunap, hogy meg ne kóstolhatták volna a vendégek ezt a különlegesen finom étket. A több ezer elkészült káposzta közül volt egy igazán különleges, melyről még a mai napig is mendemondák terjengnek a faluban. Éppenséggel elmondhatom az esetet úgy ahogy volt, mert a többiek mindig hozzátesznek egy keveset. Történt pedig, hogy polgármesterségem első évében rögtön tudtam, ha azt akarjuk, hogy a falunapokra vendég is jöjjön ne csak magunkba legyünk, akkor azt különlegessé kell tenni. Régi mondás, hogy a férfit a hasán keresztül lehet igazán megfogni, mi pedig arra gondoltunk, hogy ha ez sikerül, akkor a megfogott férfi jól megfogja a nőt meg a gyerekeket és hozza magával a falunapra, ha tetszik nekik, ha nem. Tehát valami nagyon finom dologgal kell előállnunk. A lehetőségeink hamar leszűkültek, amikor számba vettük a rendelkezésünkre álló alapanyagokat, így a pácolt őzgerincet ráksalátával elegánsan áthúzva a töltött káposzta mellett voksolt az ivádi nyugdíjasklub. Nem véletlenül döntöttek ők, hiszen ők szokták elkészíteniük az ebédet. Egy szónak is száz a vége, lett is rögtön nagy felfordulás, mert mindenki magának követelte a munka nagyját, hogy megmutathassa, milyen finoman főz és mennyire a kedvében tud járni a vendégeknek. Alig bírtuk lecsitítani őket, majd arra jutottunk, hogy a jelentkezők között egyforma arányban szétosztjuk a főzendő töltött káposzták számát. Egy embernek 4 és fél jutott. Aki készített már ilyen ételt az tudja, hogy húsz alatt nem is érdemes belekezdeni, mert nincs az a kis lábas, amibe állítva bele lehet ezt a keveset gyömöszölni. Gondoltuk majd összeállnak egy-egy utcában lakók és közösen elkészítik a sajátjukat. Nagyot tévedtünk. Másnap reggel mire beértem az irodába már fiatalasszonyok tolongtak a kis helységben, hogy csupán a koruk miatt negatív diszkriminációban szenvednek, nekik is ugyanolyan joguk töltött káposztát főzni, mint az idősebbeknek, azonnal bízzak rájuk is feladatot. Semmi gond, az egy főre eső káposzta száma leesett 2,6-ra. Délután arra lettem figyelmes, hogy valami hangzavar van odakinn, hát amint kinézek, a hivatal ablakán látom, hogy a férfiak transzparensekkel felvonulva fenyegetőznek, hogy ha nem köszörülöm ki a nemek közti megkülönböztetés ilyen gyalázatos megnyilvánulását, és nem állhatnak neki ők is a töltött káposzta gyártásának, akkor az ombudszmanhoz fordulnak jogorvoslatért. Így esett meg, hogy mindenkinek 0,9, azaz felfelé kerekítve egyetlen egy darab káposztát kellett elkészítenie. Ha lenne saját történelemkönyvünk, akkor ettől a naptól számítva jelenthetnénk ki, hogy kitört az első ivádi káposztaháború. Az emberek elkezdték lefüggönyözni a fűszeres polcokat, nehogy valaki ötletet merítsen, ne adj’ Isten ellessen egy titkos hozzávalót. A káposztaharasztokat titkon, nem ritkán az éj leple alatt savanyították hátul a fészer legeldugottabb zugában. Volt, aki még a gázórája kijelzőjét is leragasztotta, nehogy a forgásából megállapíthassák, mekkora lángon főzi az ételt. Egyedül a boltos járt jól, mert a többiek megtévesztése érdekében sokan vásároltak olyan élelmiszert, amit nem is használtak, de azért hangos „ettől lesz majd finom az enyém!” kijelentésekkel, nagy, jelentőség teljes mozdulatokkal pakoltak a kosárba. Még a dél-amerikai mogyoróvajat is elvitte valaki, pedig annak a beszerzése még kereskedők között is érthetetlennek tűnt annak idején. Voltak házaspárok, akik erre az időre még a hivatalban is bejelentették, hogy külön háztartásban élnek, de a legkutyább eset Ivády Páldeák Jóskával történt. Ő volt az egyetlen, aki nem törődött az egész főzési őrülettel, amiért később irigyelték is éppen elegen. Míg a többi férfi húst darált és harasztot göngyölt, addig ő sörözött és tévézett. A neje egy szép nap reggelén átcserélte a pipacsos otthonkáját egy terepszínűre. Szólt Jóskának, hogy ott rotyog a gázon a „babfőzelék” (közben hatalmasat kacsintott, mert meggyőződése volt, hogy folyamatosan hallgatóznak, és ha nem nevezi nevén a dolgokat, akkor mindenkit összezavar), ugyan kukkantson már rá addig, amíg ő megnézi „hízott-e a kutyán a bolha” (újabb kacsintás és a kezével mutatta, hogy leskelődni megy). Mikor visszajött, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mire Jóska azt mondta igen, háromszor is megkavarta az egészet, de megizzadt vele, mert az elején nagyon nehezen ment, úgy lehet túl darabosra sikerült, de ő simára keverte. Olyan sikolyt adott ki az asszony a torkán, mint amilyet 23 évvel korábban a nászéjszakájukon, de már akkor is mindenkiben meghűlt a vér a környéken. Elég abból annyi, hogy mikor eljött az ideje és begyűjtöttük a káposztákat kiderült, hogy az egész faluban nincs két egyforma darab, sőt némelyik között hasonlóságot is csak erős jóindulattal lehetett fölfedezni. Nem bántam én már ezt sem, alig vártam, hogy a vendégek jól lakjanak és mindenki elfelejtse az egész cirkuszt legalább egy évre, a következő falunapokig. Ekkor került elő a mondandóm elején beharangozott káposzta. A rendezvény reggelén kaptam egy érdekes csomagot a postástól, mint kiderült Ivády Bialos Móni éppen Parádfürdőn volt beutalóval a szanatóriumban, de nem akart ő sem kimaradni a versenyből, így megfőzte a saját kis töltött káposztáját ott, majd egy szép tányérra rakta, tett a tetejére tejfölt és egy kis petrezselymet, mellé kést, villát, majd az egészet dobozba rakta, lezárta és feladta tértivevényesen a hivatal címére. Mire hozzánk elért, addigra két hete rakosgatták ide-oda a postánál, így amikor kibontottuk leginkább egy undorító, büdös, ragacsos masszára hasonlított. Nem dobtuk rögtön a kukába, mert jobbnak láttuk inkább elásni (nem akartuk vele a kukát összemocskolni), bár egyesek szerint már veszélyes hulladékként kellett volna kezelni, szóval félreraktuk egy nejlonba csavarva a polgármesteri hivatal teakonyhájában. Rendben is volt minden, én lenn a focipályán fogadtam a vendégeket, koccintottam velük, beszélgettem mindenkivel, akivel kellett, szóval tettem a dolgom és közben fel sem tűnt, hogy az országgyűlési képviselőnkkel nem is találkoztam. Gondoltam biztos elfoglalt volt, meg aztán a járdás eset után (amit majd legközelebb mesélek el) talán félt is eljönni hozzánk. Mint utólag kiderült, míg mi a pályán jól éreztük magunkat, addig ő kinn várt a hivatalban engem, hogy kísérjem el a rendezvény helyszínére, mert az már mégsem járja, hogy csak úgy megjelenjen az emberek között, legalább a polgármester legyen ott mellette. Szerencsétlenségére az irodába betévedt Ivády Sulyok Joli, akit megkért a képviselő úr, hogy adjon már neki egy kis kóstolót a híres ivádi töltött káposztából, mert neki már kopog a szeme az éhségtől. Több se kellett Jolánnak (pont az ő háza előtt fogyott el a járda), minden undort igyekezvén eltűntetni az arcáról, szervírozta a postán kapott gasztronómiai gyöngyszemet, amit a honatya kissé erőltetve - mivel senkit nem akart megsérteni - az utolsó falatig megevett, majd megjegyezte, hogy nagyon finom volt, csak egy kicsit sok volt benne az ecet. Ekkor hirtelen felpattant, a jobb kezét a hasára, a balt a fenekéhez kapta és rimánkodva kérdezte hol van a mellékhelyiség, mire Jolán csak annyit mondott, hogy ott a dossziéban a polcon, mert hogy szerettünk volna építeni egyet, de a pályázatunkat pont ő utasította el, így csak tervünk van, vécénk nincs. Jobb lenne, ha ő is előre megtervezné, hogy mikor jön rá a hasmenés. Kirohant az autójához, beült és olyan gyorsan tűnt el a faluból, hogy azóta sem láttuk. Ez történt délelőtt. A vendégek közül páran késő este amikor hazafelé mentek meg mertek volna esküdni, hogy egy kocsit látták a kis földútra bekanyarodva a falu határától nem messze és mintha guggolt volna valaki mellette. Onnét vették észre, hogy valami nagyon világított a sötétben, mintha egy termetes hátsó lett volna.
Azóta rendeződtek a dolgok. A töltött káposzták egységesen készülnek, az asszonyok felosztották maguk között a munkálatokat, a vendégek mind a tíz ujjukat megnyalják az étkezések után, de minden évben tréfálkoznak vele, hogy vigyázzanak, nehogy túl sok ecetet keverjenek a töltelékbe!
Nem könnyű Ivády-nak lenni. Életem minden sorsdöntő pillanatában, például az iskolákba való beiratkozáskor a következőhöz hasonló beszélgetést kellett végigasszisztálnom:
-
- Mi a neved, fiam?
- Ivády Gábor.
- Édesanyád neve?
- Ivády Ilona.
- Neked nincs apád?
- De van. Mindenkinek van.
- Nézd a kis taknyost, még kioktat! Ha van akkor miért anyádtól kaptad a neved?
- Apámtól kaptam.
- Őt hogy hívják?
- Ivády Dénes.
- Aha, már értem. Amikor édesanyád nevét kérdeztem akkor arra a nevére voltam kíváncsi amit akkor viselt amikor még nem volt édesapád felesége és még nem vette fel a nevét.
- Igen, tudom.
- Akkor mi édesanyád leánykori neve?
- Ivády Ilona.
- Ezt a hülye gyereket! Na ide figyelj. A házaspároknak csak ritkán ugyanaz a nevük, az is általában olyankor ha Kis, vagy Szabó mind a kettő. Vegyük a nagyszüleidet. A nagyapád biztosan Ivády, ugye?
- Igen, Ivády István.
- A nagymamád leánykori neve mi volt?
- Ivády Erzsébet.
- Fiam, ennyi ésszel te biztos, hogy iskolába akarsz járni?
- De én igazat mondtam.
- Igen, akkor fel is hívhatom őket telefonon? Hol laknak?
- Ivádon.
- Ne gúnyolódj velem, Te kis szemtelen taknyos! Hol laknak?
- Tényleg ott laknak.
- Akkor lehet hogy az Ivádi nem is a nevük, hanem csak így ismered őket, hogy az ivádi mama, meg a pesti mama, nem?
- Nem. A dédmamámat is Ivády-nak hívják. Ivády Ilonának.
- Az nem az anyád neve?
- Az övé is.
- Jól van, gyermekem, menj ki a folyosóra és ha indítunk kisegítő osztályt akkor abba beférsz. Figyelj, csak Pista, ha van egy retardált gyerekünk, azért dupla állami támogatás jár?
Aztán persze kiderült, hogy igazat mondtam és hogy a rokonházasság nálunk nem volt ritka. A tanáraim mindig gondoskodtak róla, hogy ez nehogy kimenjen a fejemből, így matematika órán annak a valószínűségét számoltuk, hogy mennyi esélye volt apámnak anyámra találnia, történelem órán ha kihalt egy királyi család mert már csupa fogyatékos született a sok unokatestvér között kötött házasság miatt akkor természetesen az én képességeimet vetettük össze mondjuk a Romanovékéval és a túlélési esélyeimet latolgattuk feltéve ha nem ölnek meg bennünket is mint őket. Apám mindig azzal vígasztalt ha sírva mentem haza, hogy egyszer még büszke leszek a nevünkre meglátom. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül figyeltem nagyon erősen, de sehogy nem láttam meg.
Csak Ivádon éreztem igazán jól magam, ahol a nevemmel senki nem viccelődött és belházasság ide, vagy oda, fele annyi hülyét nem láttam mint az iskolai tanári karban. Sokféle ember élt itt, volt köztük furfangos, dörzsölt, serény és lusta, de fogyatékos egy sem. Talán mivel ők is éppen eleget ki voltak téve a szurkálódásoknak, így minden alkalmat megragadtak a visszavágásnak, ennek köszönhetően az ivádiak bizony vicces, beugratós emberek lettek. Ugratták egymást, a vezetőiket, de legfőképpen a faluba tévedőket, akik aztán vagy rögtön a szívükbe zártak bennünket, vagy többé még a megyébe sem jöttek. Sok mende-monda terjeng a faluban, de néhányra még én is nagyon emlékszem.
A következő hetekben egy-egy anekdótát fogok leírni, melyek talán igazak, talán csak egy részük, ezt már nagyon nehéz megmondani így évekkel a történtek után.
Utolsó kommentek