Nem könnyű Ivády-nak lenni. Életem minden sorsdöntő pillanatában, például az iskolákba való beiratkozáskor a következőhöz hasonló beszélgetést kellett végigasszisztálnom:

-         

-    Mi a neved, fiam?

-          Ivády Gábor.

-          Édesanyád neve?

-          Ivády Ilona.

-          Neked nincs apád?

-          De van. Mindenkinek van.

-          Nézd a kis taknyost, még kioktat! Ha van akkor miért anyádtól kaptad a neved?

-          Apámtól kaptam.

-          Őt hogy hívják?

-          Ivády Dénes.

-          Aha, már értem. Amikor édesanyád nevét kérdeztem akkor arra a nevére voltam kíváncsi amit akkor viselt amikor még nem volt édesapád felesége és még nem vette fel a nevét.

-          Igen, tudom.

-          Akkor mi édesanyád leánykori neve?

-          Ivády Ilona.

-          Ezt a hülye gyereket! Na ide figyelj. A házaspároknak csak ritkán ugyanaz a nevük, az is általában olyankor ha Kis, vagy Szabó mind a kettő. Vegyük a nagyszüleidet. A nagyapád biztosan Ivády, ugye?

-          Igen, Ivády István.

-          A nagymamád leánykori neve mi volt?

-          Ivády Erzsébet.

-          Fiam, ennyi ésszel te biztos, hogy iskolába akarsz járni?

-          De én igazat mondtam.

-          Igen, akkor fel is hívhatom őket telefonon? Hol laknak?

-          Ivádon.

-          Ne gúnyolódj velem, Te kis szemtelen taknyos! Hol laknak?

-          Tényleg ott laknak.

-          Akkor lehet hogy az Ivádi nem is a nevük, hanem csak így ismered őket, hogy az ivádi mama, meg a pesti mama, nem?

-          Nem. A dédmamámat is Ivády-nak hívják. Ivády Ilonának.

-          Az nem az anyád neve?

-          Az övé is.

-          Jól van, gyermekem, menj ki a folyosóra és ha indítunk kisegítő osztályt akkor abba beférsz. Figyelj, csak Pista, ha van egy retardált gyerekünk, azért dupla állami támogatás jár?

Aztán persze kiderült, hogy igazat mondtam és hogy a rokonházasság nálunk nem volt ritka. A tanáraim mindig gondoskodtak róla, hogy ez nehogy kimenjen a fejemből, így matematika órán annak a valószínűségét számoltuk, hogy mennyi esélye volt apámnak anyámra találnia, történelem órán ha kihalt egy királyi család mert már csupa fogyatékos született a sok unokatestvér között kötött házasság miatt akkor természetesen az én képességeimet vetettük össze mondjuk a Romanovékéval és a túlélési esélyeimet latolgattuk feltéve ha nem ölnek meg bennünket is mint őket. Apám mindig azzal vígasztalt ha sírva mentem haza, hogy egyszer még büszke leszek a nevünkre meglátom. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül figyeltem nagyon erősen, de sehogy nem láttam meg.

Csak Ivádon éreztem igazán jól magam, ahol a nevemmel senki nem viccelődött és belházasság ide, vagy oda, fele annyi hülyét nem láttam mint az iskolai tanári karban. Sokféle ember élt itt, volt köztük furfangos, dörzsölt, serény és lusta, de fogyatékos egy sem. Talán mivel ők is éppen eleget ki voltak téve a szurkálódásoknak, így minden alkalmat megragadtak a visszavágásnak, ennek köszönhetően az ivádiak bizony vicces, beugratós emberek lettek. Ugratták egymást, a vezetőiket, de legfőképpen a faluba tévedőket, akik aztán vagy rögtön a szívükbe zártak bennünket, vagy többé még a megyébe sem jöttek. Sok mende-monda terjeng a faluban, de néhányra még én is nagyon emlékszem.

A következő hetekben egy-egy anekdótát fogok leírni, melyek talán igazak, talán csak egy részük, ezt már nagyon nehéz megmondani így évekkel a történtek után.