Töltött káposzta
Az ivádi töltött káposzta messze földön híres. Nem telt még el úgy falunap, hogy meg ne kóstolhatták volna a vendégek ezt a különlegesen finom étket. A több ezer elkészült káposzta közül volt egy igazán különleges, melyről még a mai napig is mendemondák terjengnek a faluban. Éppenséggel elmondhatom az esetet úgy ahogy volt, mert a többiek mindig hozzátesznek egy keveset. Történt pedig, hogy polgármesterségem első évében rögtön tudtam, ha azt akarjuk, hogy a falunapokra vendég is jöjjön ne csak magunkba legyünk, akkor azt különlegessé kell tenni. Régi mondás, hogy a férfit a hasán keresztül lehet igazán megfogni, mi pedig arra gondoltunk, hogy ha ez sikerül, akkor a megfogott férfi jól megfogja a nőt meg a gyerekeket és hozza magával a falunapra, ha tetszik nekik, ha nem. Tehát valami nagyon finom dologgal kell előállnunk. A lehetőségeink hamar leszűkültek, amikor számba vettük a rendelkezésünkre álló alapanyagokat, így a pácolt őzgerincet ráksalátával elegánsan áthúzva a töltött káposzta mellett voksolt az ivádi nyugdíjasklub. Nem véletlenül döntöttek ők, hiszen ők szokták elkészíteniük az ebédet. Egy szónak is száz a vége, lett is rögtön nagy felfordulás, mert mindenki magának követelte a munka nagyját, hogy megmutathassa, milyen finoman főz és mennyire a kedvében tud járni a vendégeknek. Alig bírtuk lecsitítani őket, majd arra jutottunk, hogy a jelentkezők között egyforma arányban szétosztjuk a főzendő töltött káposzták számát. Egy embernek 4 és fél jutott. Aki készített már ilyen ételt az tudja, hogy húsz alatt nem is érdemes belekezdeni, mert nincs az a kis lábas, amibe állítva bele lehet ezt a keveset gyömöszölni. Gondoltuk majd összeállnak egy-egy utcában lakók és közösen elkészítik a sajátjukat. Nagyot tévedtünk. Másnap reggel mire beértem az irodába már fiatalasszonyok tolongtak a kis helységben, hogy csupán a koruk miatt negatív diszkriminációban szenvednek, nekik is ugyanolyan joguk töltött káposztát főzni, mint az idősebbeknek, azonnal bízzak rájuk is feladatot. Semmi gond, az egy főre eső káposzta száma leesett 2,6-ra. Délután arra lettem figyelmes, hogy valami hangzavar van odakinn, hát amint kinézek, a hivatal ablakán látom, hogy a férfiak transzparensekkel felvonulva fenyegetőznek, hogy ha nem köszörülöm ki a nemek közti megkülönböztetés ilyen gyalázatos megnyilvánulását, és nem állhatnak neki ők is a töltött káposzta gyártásának, akkor az ombudszmanhoz fordulnak jogorvoslatért. Így esett meg, hogy mindenkinek 0,9, azaz felfelé kerekítve egyetlen egy darab káposztát kellett elkészítenie. Ha lenne saját történelemkönyvünk, akkor ettől a naptól számítva jelenthetnénk ki, hogy kitört az első ivádi káposztaháború. Az emberek elkezdték lefüggönyözni a fűszeres polcokat, nehogy valaki ötletet merítsen, ne adj’ Isten ellessen egy titkos hozzávalót. A káposztaharasztokat titkon, nem ritkán az éj leple alatt savanyították hátul a fészer legeldugottabb zugában. Volt, aki még a gázórája kijelzőjét is leragasztotta, nehogy a forgásából megállapíthassák, mekkora lángon főzi az ételt. Egyedül a boltos járt jól, mert a többiek megtévesztése érdekében sokan vásároltak olyan élelmiszert, amit nem is használtak, de azért hangos „ettől lesz majd finom az enyém!” kijelentésekkel, nagy, jelentőség teljes mozdulatokkal pakoltak a kosárba. Még a dél-amerikai mogyoróvajat is elvitte valaki, pedig annak a beszerzése még kereskedők között is érthetetlennek tűnt annak idején. Voltak házaspárok, akik erre az időre még a hivatalban is bejelentették, hogy külön háztartásban élnek, de a legkutyább eset Ivády Páldeák Jóskával történt. Ő volt az egyetlen, aki nem törődött az egész főzési őrülettel, amiért később irigyelték is éppen elegen. Míg a többi férfi húst darált és harasztot göngyölt, addig ő sörözött és tévézett. A neje egy szép nap reggelén átcserélte a pipacsos otthonkáját egy terepszínűre. Szólt Jóskának, hogy ott rotyog a gázon a „babfőzelék” (közben hatalmasat kacsintott, mert meggyőződése volt, hogy folyamatosan hallgatóznak, és ha nem nevezi nevén a dolgokat, akkor mindenkit összezavar), ugyan kukkantson már rá addig, amíg ő megnézi „hízott-e a kutyán a bolha” (újabb kacsintás és a kezével mutatta, hogy leskelődni megy). Mikor visszajött, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mire Jóska azt mondta igen, háromszor is megkavarta az egészet, de megizzadt vele, mert az elején nagyon nehezen ment, úgy lehet túl darabosra sikerült, de ő simára keverte. Olyan sikolyt adott ki az asszony a torkán, mint amilyet 23 évvel korábban a nászéjszakájukon, de már akkor is mindenkiben meghűlt a vér a környéken. Elég abból annyi, hogy mikor eljött az ideje és begyűjtöttük a káposztákat kiderült, hogy az egész faluban nincs két egyforma darab, sőt némelyik között hasonlóságot is csak erős jóindulattal lehetett fölfedezni. Nem bántam én már ezt sem, alig vártam, hogy a vendégek jól lakjanak és mindenki elfelejtse az egész cirkuszt legalább egy évre, a következő falunapokig. Ekkor került elő a mondandóm elején beharangozott káposzta. A rendezvény reggelén kaptam egy érdekes csomagot a postástól, mint kiderült Ivády Bialos Móni éppen Parádfürdőn volt beutalóval a szanatóriumban, de nem akart ő sem kimaradni a versenyből, így megfőzte a saját kis töltött káposztáját ott, majd egy szép tányérra rakta, tett a tetejére tejfölt és egy kis petrezselymet, mellé kést, villát, majd az egészet dobozba rakta, lezárta és feladta tértivevényesen a hivatal címére. Mire hozzánk elért, addigra két hete rakosgatták ide-oda a postánál, így amikor kibontottuk leginkább egy undorító, büdös, ragacsos masszára hasonlított. Nem dobtuk rögtön a kukába, mert jobbnak láttuk inkább elásni (nem akartuk vele a kukát összemocskolni), bár egyesek szerint már veszélyes hulladékként kellett volna kezelni, szóval félreraktuk egy nejlonba csavarva a polgármesteri hivatal teakonyhájában. Rendben is volt minden, én lenn a focipályán fogadtam a vendégeket, koccintottam velük, beszélgettem mindenkivel, akivel kellett, szóval tettem a dolgom és közben fel sem tűnt, hogy az országgyűlési képviselőnkkel nem is találkoztam. Gondoltam biztos elfoglalt volt, meg aztán a járdás eset után (amit majd legközelebb mesélek el) talán félt is eljönni hozzánk. Mint utólag kiderült, míg mi a pályán jól éreztük magunkat, addig ő kinn várt a hivatalban engem, hogy kísérjem el a rendezvény helyszínére, mert az már mégsem járja, hogy csak úgy megjelenjen az emberek között, legalább a polgármester legyen ott mellette. Szerencsétlenségére az irodába betévedt Ivády Sulyok Joli, akit megkért a képviselő úr, hogy adjon már neki egy kis kóstolót a híres ivádi töltött káposztából, mert neki már kopog a szeme az éhségtől. Több se kellett Jolánnak (pont az ő háza előtt fogyott el a járda), minden undort igyekezvén eltűntetni az arcáról, szervírozta a postán kapott gasztronómiai gyöngyszemet, amit a honatya kissé erőltetve - mivel senkit nem akart megsérteni - az utolsó falatig megevett, majd megjegyezte, hogy nagyon finom volt, csak egy kicsit sok volt benne az ecet. Ekkor hirtelen felpattant, a jobb kezét a hasára, a balt a fenekéhez kapta és rimánkodva kérdezte hol van a mellékhelyiség, mire Jolán csak annyit mondott, hogy ott a dossziéban a polcon, mert hogy szerettünk volna építeni egyet, de a pályázatunkat pont ő utasította el, így csak tervünk van, vécénk nincs. Jobb lenne, ha ő is előre megtervezné, hogy mikor jön rá a hasmenés. Kirohant az autójához, beült és olyan gyorsan tűnt el a faluból, hogy azóta sem láttuk. Ez történt délelőtt. A vendégek közül páran késő este amikor hazafelé mentek meg mertek volna esküdni, hogy egy kocsit látták a kis földútra bekanyarodva a falu határától nem messze és mintha guggolt volna valaki mellette. Onnét vették észre, hogy valami nagyon világított a sötétben, mintha egy termetes hátsó lett volna.
Azóta rendeződtek a dolgok. A töltött káposzták egységesen készülnek, az asszonyok felosztották maguk között a munkálatokat, a vendégek mind a tíz ujjukat megnyalják az étkezések után, de minden évben tréfálkoznak vele, hogy vigyázzanak, nehogy túl sok ecetet keverjenek a töltelékbe!
Utolsó kommentek